Az ember a maga kiszámolt homokszemeivel jön a világra, és azok a szemek, amelyeket bármi okból, önmaga vagy más miatt, szándékosan vagy kényszerűségből nem használ fel belőlük, örökre elvesznek.
Gabriel Garcia Marquez: Szerelem a kolera idején, 1985
Aki nem látott szülést, nem tud az életről valamit, nem tud valami biztosat és "alapvetőt", mint az iskolában mondanák - bizonyos, hogy aki nem látott szülést, nem látott bele a szerkezetbe, nem ismeri a műhelyt, azt a rejtélyes és félelmes műhelyt, ahol az élet készül. Az erők, amelyek szülés közben megmozdulnak, az élet és a halál erői: az anya és a gyermek állandóan élet és halál között tapogatódznak ez órákban, vak sötétben, süket ösztönnel.
Olyan erők mozdulnak meg e pillanatokban, olyan erők feszítik az anyatestet, mint földrengéskor. A néző nem csodálkozna, ha vér és placenta helyett láva és hamu ömlene ki füstölögve az anyaméhből. Igen, láttam a szerkezetet. Az ember csendes lesz, egészen csendes. Később, mikor a gyerek sírni kezd, a néző kisompolyog a szobából, s úgy érzi, Michelangelo kontár volt, és Newton, minden számításával, műkedvelő.
/Márai Sándor: Műhely. szerkezet/
Törődni másokkal
Mindjárt születésünk pillanatában szüleink jóságára, gondoskodására szorulunk.
Később, amikor betegségek gyötörnek minket és megöregszünk, megint mások gondoskodására és jóságára leszünk utalva. Mivel életünk kezdetén és végén mások törődnek velünk, hogyan tudnánk mi életünk derekán nem törődni másokkal?
/Tendzin Gjaco/
Az emberi természet leleplezése
Elgondolkoztam néha az emberek különféle lázas tevékenységén, azokon a veszedelmeken és gyötrelmeken, amelyeknek az udvarban, a hadakozásban teszik ki magukat, amelyekből annyi civakodás, indulat, vakmerő és gyakran balul kiütő vállalkozás stb. származik, és ráeszméltem, hogy minden bajuknak egy a forrása: nem tudnak nyugton megülni a szobájukban.
Ha a megélhetéséhez elegendő vagyonnal rendelkező ember örömét lelné otthonában, nem szállna tengerre, nem indulna várakat ostromolni! Csak azért vásárolnak maguknak oly drága pénzen rangot a hadseregben, mert elviselhetetlennek éreznék, hogy ne mozduljanak ki városukból; a társaságot és a kártya okozta szórakozást is csak azért hajszolják, mert nem képesek örömet lelni az otthon ülésben.
Mikor azonban mindezt jobban végiggondoltam, és meglelve minden bajunk forrását, meg akartam keresni az okát is, arra jöttem rá, hogy van ennek egy nagyon is valóságos oka, mégpedig a mi gyarló és halandó állapotunk természetes nyomorúsága, amelybe ha alaposan belegondolunk, semmi sem képes megvigasztalni bennünket.
Bármilyen állapotot képzeljünk el magunknak, ha számba vesszük a számunkra elérhető földi javakat, a királyi méltóság a legszebb a világon, és akárhogyan vélekedjünk is róla, minden vonzó élvezet együtt jár vele.
De ha a király nem talál magának szórakozást, és ideje van elgondolkodnia rajta, mi is ő voltaképpen, akkor ez a bágyadt boldogság nem fog neki elég lelkierőt adni, ezért szükségszerűen az őt fenyegető veszélyekre és a bekövetkezhető lázadásokra terelődik a figyelme, majd végezetül az elkerülhetetlen halálra és betegségekre; úgyhogy, ha hiányzik neki az, amit szórakozásnak szoktunk nevezni, boldogtalan lesz, boldogtalanabb még legalacsonyabb alattvalójánál is; aki játékkal és szórakozásokkal tölti idejét.
Ezért oly keresett a kártya, a nők társasága, a hadakozás; a magas hivatalok. Nem mintha valóban létezne boldogság, mintha azt képzelné bárki, hogy az igazi boldogság a kártyán nyerhető pénz birtoklása, vagy a felhajszolt nyúl: hiába is kínálnák neki, nem kérne belőle. Nem ezt a langyos és békés életet keressük, amelyik módot ad rá, hogy boldogtalan állapotunkkal foglalkozzunk, nem is a hadakozás veszélyeit vagy a magas tisztségekkel járó kellemetlenségeket, hanem a gürcölést, amely másfelé tereli figyelmünket, és elszórakoztat bennünket.
Ez a magyarázata annak is, miért szeretjük jobban a vadászatot, mint a zsákmányt.
Ezért szeretik az emberek annyira a zajt és a sürgölődést; ezért szörnyű kínszenvedés a börtön; ezért érthetetlen számunkra az egyedüllét öröme.
A királyi sor legnagyobb boldogságát végeredményben az jelenti, hogy környezete állandóan igyekszik szórakoztatni az uralkodót, és megszerez számára minden lehetséges örömet.
A királyt olyan emberek veszik körül, akiknek minden gondjuk az ő szórakoztatása, az, hogy mivel tereljék el gondolatait önmagáról. Mert hiába király ő, ha belegondol sorsába, csak boldogtalan ember.
Íme, ez minden, amit az emberek ki tudtak találni a maguk boldogítására. Akik pedig adják a filozófust, s azt hiszik, hogy embertársaik oktalanok, mert naphosszat hajszolják a nyulat, melyet eszükbe sem jutott volna pénzért megvenni, nem sokat tudnak az emberi természetről. Mert az a nyúl (amit megvennének) nem jelentene számukra védelmet a halál és nyomorúságaink gondolata ellen, a vadászat azonban - amely eltereli róla figyelmünket - védelmet nyújt ellene.
A Pürrhosznak adott tanács, hogy éljen azzal a nyugalommal, amelyet annyi fáradság árán készült megszerezni, számtalan nehézségbe ütközött.
(Azt tanácsolni valakinek, hogy éljen nyugalomban, annyi, mintha ezt mondanánk neki: éljen boldogan; mintha azt tanácsolnánk neki, legyen olyan boldog a sorsa, hogy nyugodtan gondolkodhassék rajta, s ne leljen benne okot bánkódásra. Más szóval: hogy nem ismerjük az emberi természetet.
Ezért van az, hogy az emberek, akik természetszerűen érzik az állapotukat, semmit sem kerülnek annyira, mint a nyugalmat, és nincs olyan, amit el ne követnének, csak hogy háborúságot támasszanak.
Nem mintha hiányzanék belőlük az ösztön, amely megmutatja nekik, mi az igazi boldogság. A hiúság, az öröm, amit az okoz, hogy másoknak megmutatjuk. Így aztán nehezen tudnánk őket hibáztatni: nem az a hiba, hogy a tülekedést keresik - ez még nem lenne baj, ha csupán szórakozásból tennék; de úgy hajszolják, mintha a vágyott dolgok bírása valóban boldoggá tudná őket tenni. És ezért cselekszünk helyesen, amikor hívsággal vádoljuk törekvésüket; úgyhogy e kérdésben sem azok nem értik az ember igazi természetét, akik hibáztatják őket, sem azok, akiket hibáztatnak.)
Így aztán ha helyesen gondolkoznának, s amikor azt vetik a szemükre, hogy ami után oly hévvel törekszenek, úgysem boldogíthatja őket, azt felelnék, amit kellene, hogy tudniillik. mindebben csupán féktelen, szenvedélyes elfoglaltságot keresnek, amely eltereli magukról a gondolataikat, és ezért tűznek maguk elé csábító, szenvedélyes erővel vonzó célt, a vitatkozók nem tudnának mit válaszolni rá. De nem ezt felelik nekik, mert nem ismerik önmagukat. Nem tudják, hogy csak a vadászat, nem pedig a zsákmány érdekli őket.
(A tánc: jól meg kell gondolnunk, hová lépjünk. A nemesurak őszintén úgy érzik, hogy a vadászat nagyszerű, királyi szórakozás; a falkavezető legénynek azonban más róla a véleménye.)
Azt képzelik, ha elnyerték volna a vágyott tisztséget, utána gyönyörűséggel adnák át magukat a pihenésnek, és nem érzik át mohóságuk telhetetlenségét. Azt hiszik, őszintén vágynak a nyugalomra, holott tulajdonképpen csupán az izgalmat hajszolják.
Titokzatos ösztön űzi őket, hogy a világban keressenek szórakozást és elfoglaltságot, s ennek a forrása örökös nyomorúságuk nem szűnő érzete; ám él bennük ősi természetünk nagyszerűségének emlékeként egy másik, rejtett ösztön is, amely azt súgja nekik, hogy igazi boldogságot csupán a nyugalom nyújthat, nem pedig a tülekedés; e két ellentétes ösztönből alakul aztán ki bennük egy lelkük mélyén láthatatlanul megbúvó, zavaros szándék, amely arra serkenti őket, hogy izgalmak árán hajszolják a nyugalmat, s abban a hitben ringatja őket, hogy a hiányzó kielégüléshez úgy juthatnak el, ha legyőzve a néhány számításba vett akadályt, megnyithatják a nyugalomhoz vezető kaput.
És így múlik el az egész élet. Akadályokkal küzdve keressük a nyugalmat; s amikor végre legyőztük őket, elviselhetetlenné válik a nyugalom; mert vagy meglevő bajainkra gondolunk, vagy azokra, amelyek ránk szakadhatnak. De még ha mindenfelől eléggé védve éreznénk is magunkat, a gond a maga erejéből akkor is hamarosan ránk törne szívünk mélyéből, ahol természeténél fogva gyökerezik, és megmérgezné lelkünket.
Az ember tehát oly szerencsétlen, hogy sajátos: alkatánál fogva akkor is emésztenék a gondok, ha semmi oka sem volna rá; ugyanakkor azonban oly hívságos, hogy hiába van ezer meg ezer lényeges oka rá, a legcsekélyebb dolog - például az ellökött biliárdgolyó vagy a kergetett labda - is el tudja szórakoztatni.
De - kérdezhetné valaki - mire jó neki mindez? Hogy holnap azzal dicsekedhessék barátai előtt, jobban játszott, mint ellenfele. Ugyanígy mások dolgozószobájukban verítékeznek, mert be akarják bizonyítani a tudósoknak, hogy megoldottak valami eddig megoldhatatlan algebrai problémát; számtalan más - és véleményem szerint épp oly oktalanul - a legnagyobb veszélyeket is vállalja, csakhogy eldicsekedhessék egy vár elfoglalásával; végezetül mások halálra gyötrik magukat, hogy minderről tudomást szerezzenek, nem azért, mintha ettől okosabbak lennének, hanem csupán azért, hogy megmutassák: íme, ők mindent tudnak. És ezek a legostobábbak az egész bandában, mert ők ezt tudják is, míg a többiről legalább feltételezhetjük, hogy nem lennének azok, ha tudomásuk lenne róla.
Van, aki gond nélkül tölti életét, mert mindennap játszik kis tétben. De adjuk csak neki oda minden reggel azt a pénzt, amit aznap megnyerhet, és kössük ki, hogy ne játsszék: boldogtalanná tesszük vele. Erre azt mondhatják, nem a nyereségért, hanem a játék okozta szórakozásért játszik. Játsszon hát tét nélkül, nem leli benne kedvét, unatkozni fog. Tehát nem csupán a szórakozást keresi: a langyos, szenvedély nélküli szórakozás untatja. Tűzbe kell jönnie, be kell csapnia önmagát, azt képzelnie, hogy boldog lenne, ha játékban nyerné, amit a játékról való lemondás árán nem lenne hajlandó elfogadni, izgató célra van szüksége, hogy a képzelt tárggyal felkorbácsolja vágyát, dühét, félelmét, mint ahogy a gyerekek rémüldöznek az arctól, amelyet maguk kormoztak be.
Hogyan lehetséges, hogy ez az ember, aki alig néhány napja veszítette el egyetlen fiát, és perekbe, veszekedésekbe gabalyodva reggel még úgy fel volt kavarva, most meg rá se hederít minderre?
Ne csodálkozzunk rajta: most azzal van elfoglalva, merre tör ki az a vadkan, amelyet immár hat órája hajszolnak ádáz agarai. Mi kell ennél több?
Bármennyi bánata legyen is az embernek; ha rá lehet bírni, hogy belemerüljön valamiféle szórakozásba, boldognak érzi magát ez alatt az idő alatt; ám bármily boldog, ha semmiféle szenvedély vagy mulatság nem szórakoztatja, nem köti le, akadályozva, hogy elhatalmasodjék rajta az unalom, hamarosan merő bánat és szerencsétlenség lesz. Szórakozás nélkül nincsen öröm, szórakoztató időtöltés közben nincsen bánat.
A nagyurakat is az teszi boldoggá, hogy rengeteg ember szórakoztatja őket, és hogy módjukban áll ilyen körülmények között élniük.
Figyeljük csak meg! Mi egyebet jelent kincstári főfelügyelőnek, kancellárnak, bírósági elnöknek lenni, mint olyan helyzetben élni, amelyben kora reggeltől szüntelenül zaklatják az embert, egyetlen pillanatot sem hagyva neki rá, hogy önmagával gondoljon? De ha kegyvesztetté lesz; és vidéki lakába száműzik, hiába a vagyon, hiába a kiszolgáló szolgaszemélyzet, mégis nyomorultnak és elhagyatottnak érzi magát, mert senki sem akadályozza abban, hogy önmagán járjon az esze.
/Pascal:139. gondolat/
Jóvá tenni a jóvátehetetlent...
Az év elején Auschwitzban jártam.
Az egyik fotó hozzásegített szemléletem bizonyos újrafogalmazásához.
Meszelt kamrákra emlékeztető deszkák között egy fejkendős öregasszonyt hajtanak a kivégző-barakk felé. Az öregasszony körül két-három kisgyerek lépeget a salakos út jóvátehetetlen közönyében. Álltam a kép előtt, s erőnek-erejével meg akartam állítani a húsz évvel ezelőtti boldogtalanságot - ahogy látszatra a fényképfelvétel megállította.
De én a valóságot akartam megállítani.
S akkor megértettem, hogy semminek sincs értelme, ha nem tudjuk jóvátenni azt, ami már megtörtént.
Nos - egy hosszú gondolatsor kihagyásával -, én hiszek abban, hogy jóvá tehetjük azt, ami megtörtént, s méghozzá személy szerint azokkal, akikkel megtörtént - személy szerint a meszelt deszkák előtt 1942-ben lépegető öregasszonnyal.
A költészet számomra, ha nem is pontosan ezt jelenti, de majdnem ezt: a jóvátehetetlen jóvátételét. Vagy legalábbis az első lépést a képtelenség e sötétjébe. Ha ebben nem hinnék, számomra minden siker és minden öröm riasztó sivatag maradna, s Albert Camus faggatására: morális és filozófiai kötelességemnek érezném az öngyilkosságot.
S hadd tegyem hozzá, Camus a Sziszifusz mítosza című művében csodálkozik azon, hogy Dosztojevszkij volt az első, aki a világ abszurditását a mai egzisztencialisták fogalmazásában felvetette - mégse írt abszurd regényt, s minden abszurditása ellenére A karamazov testvérek-ben Aljósa gyerekes hitet tesz a világ végső megvigasztalódása mellett.
Szerintem nem véletlen hogy Dosztojevszkij már száz évvel ezelőtt mesteri pontossággal felvázolta Camus mai problémáját. Ezt csak azért tehette meg, mert már túl is látott rajta, és épp abban amit Camus naiv ellentmondásnak nevez.
Az igazság az, hogy még Kafka sem nőtt ki Dosztojevszkij "köpenye" alól, s korunk még mindig csak útban van feléje.
Nem tudom, hogy optimista vagyok-e vagy pesszimista, ahogyan műveim után nevezni szoktak.
Annyit tudok csak hogy - például - elengedhetetlenül fontos dolgot kell még teljesítenem 1942 őszén Lengyelországban, egy meszelt palánk előtt.
/Forrás:Pilinszky János: Szög és olaj 136.o./
Az ember
Nincs nevetségesebb az embernél,
Oly kevélységben, olyan gőgben él!
A világot fitymálják ajkai,
S minth' az eget akarná szántani
Orrával, oly magasra tartja fel.
Kevély ember, miben kevélykedel?
Egy szempillantásnál mi rövidebb?
Ember barátom, a te életed.
Rohanva jő az idő s elrohan,
Egy kezében bölcsőd pólyája van,
S másikban koporsódra szemfödel.
Kevély ember, miben kevélykedel?
S mit végezhetsz egy pillantás alatt?
Hódítál népeket, országokat?
Hódítani csak gyávákat lehet,
S az uralkodás ilyenek felett
Dicsőség? ezt csak szégyenelned kell.
Kevély ember, miben kevélykedel?
S ha dicsőséget szerzél, nagy nevet?
Veled hal meg s a föld alá viszed,
Vagy, mint hű eb, kísér ki sírodig,
S ott őrzi azt egy pár kis századig,
S elébb-utóbb éhen-szomjan vesz el.
Kevély ember, miben kevélykedel?
Dicsőséged, neved maradjon! hol?
A nép is elvesz, melyhez tartozol.
Az ország, melyben most él nemzeted,
Tenger volt egykor, s újra az lehet,
S e föld is semmiségbe oszlik el.
Kevély ember, miben kevélykedel?
/Petőfi Sándor/
Koltó, 1847. szeptember
Ha jelentéktelennek érzed magad, kezdj el számolni! Az kétségtelen, hogy két ember, anyukád és apukád kellett ahhoz, hogy megszülessél. Nekik is voltak szüleik, tehát, a szüleid előtti generációban már négy ember találkozása és szerelme előzte meg, a te születésedet. Szorozd mindig kettővel! Ha átlag 25 évet számolsz generációnként, kiderül, hogy 500 év leforgása alatt 1 048 576 ember élt, és szeretett ezen a világon azért, hogy te megszülethess!
/Ismeretlen szerző/
"Tényleg olyan ritkák a boldog pillanatok? – kérdezte aznap este a csillag.
A fa épp leeresztette szempilláit, hogy kipihenje magát. Megmozzantotta ágait, és álmosan felelte:
– Nem… nem. Nem annyira ritkák. Csak hát… az emberek az eszükkel hajszolják azokat a pillanatokat. Pedig az – hogy mondjam neked? – a szív ügye.
– Mesélj nekem a boldog pillanatokról!
– Hagyjál most, álmos vagyok. (...)
– Adj nekem egy boldog pillanatot. Aztán hagylak aludni.
– Szeretlek! Nagyon!
– Jó éjszakát! – mondta a csillag leírhatatlanul boldogan."
Értékes vagy
A foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester műhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsi falujára. Mindegyik manó másmilyen volt. Egyiknek nagy volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek. Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó készítette őket és ugyanabban a faluban laktak.
A foltmanók egész életükben, minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak. Minden manónak volt egy doboza tele arany csillag matricával, és egy másik doboza tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták, és mást sem csináltak, mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra.
A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok bizony csak szürke pontra számíthattak.
A tehetségesek is csillagot kaptak. Némelyikük könnyedén a feje fölé emelt hatalmas fa rudakat vagy átugrott magas dobozok fölött. Mások bonyolult szavakat használtak vagy gyönyörű dalokat énekeltek. Őket mindenki elárasztotta csillaggal.
Némely foltmanónak az egész testét csillagok borították! Persze mindig nagyon jól érezték magukat, amikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemeljék a csillagot.
Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott.
Pancsinelló is egy ilyen foltmanó volt. Próbált magasra ugrani, de mindig csak nagyot esett. Erre persze rögtön köré gyűltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke pontot. Néha eséskor megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el.
Aztán, ha megpróbálta kimagyarázni az esetet, biztos valamit bután fogalmazott meg, amiért persze még több pontot ragasztottak rá. Egy idő után olyan sok szürke pont lett rajta, hogy már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy valamit megint elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát húzni, vagy belelép egy tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sőt, néha már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán ezért, mert látták, hogy már úgyis olyan sok van rajta.
– Sok szürke pontot érdemel – mondogatták egymásnak. – Ő aztán tényleg nem jó foltmanó!
Egy idő után már maga Pancsinelló is elhitte ezt.
– Nem vagyok jó foltmanó – gondolta.
Amikor nagy ritkán kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken szintén sok szürke pont volt. Köztük jobban érezte magát.
Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki egészen más volt, mint a többi. Nem volt rajta sem csillag, sem pont. Egyszerűen famanó volt. Lúciának hívták. Nem mintha az emberek nem ragasztottak volna rá matricákat – csak azok egyszerűen nem maradtak meg rajta! Némely manó emiatt felnézett rá és ragasztott rá egy csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy csillaga sem, és raktak rá egy szürke pontot. Ám az is leesett!
– Én is ilyen akarok lenni! – gondolta Pancsinelló. – Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám!
Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges az, hogy neki nincs egyetlen matricája sem.
– Ó, nem nagy ügy! – válaszolta Lúcia. – Egyszerűen csak mindennap meglátogatom Élit.
– Élit?
– Igen, Élit, a fafaragót. Jót ücsörgök a műhelyében.
– De miért?
– Majd megtudod! Menj el hozzá, fel a hegyre!
Ezzel a matrica nélküli famanó megfordult és elment.
– Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem? – kiáltott utána Pancsinelló.
De Lúcia ezt már nem hallotta meg. Így aztán Pancsinelló hazament. Leült az ablak elé, és nézte, hogyan rohangálnak ide-oda a manók, csillagokat és szürke pontokat osztogatva egymásnak. „Ez így nincs rendjén” – suttogta, és elhatározta, hogy elmegy Élihez.
Felkapaszkodott a hegytetőre vezető keskeny ösvényen, és belépett a nagy műhelybe.
Szeme-szája elállt a csodálkozástól az óriási bútorok láttán. A hokedli a feje búbjáig ért. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rálásson a munkapadra. A kalapács nyele olyan hosszú volt, mint az ő karja. Pancsinelló nyelt egy nagyot, és elindult kifelé.
Ekkor meghallotta a nevét.
– Pancsinelló! – hallatszott egy mély, erős hang.
Pancsinelló megállt.
– Pancsinelló! Örülök, hogy látlak! Gyere közelebb, hadd nézlek meg!
Pancsinelló lassan megfordult, és ránézett a nagydarab, szakállas mesterre.
– Te tudod a nevemet? – kérdezte a kis manó.
– Persze, hogy tudom! Én alkottalak!
Éli lehajolt, felemelte és maga mellé ültette a padra.
– Hm… – szólalt meg a mester elgondolkozva, miközben a szürke pontokat nézte. – Úgy látom, gyűjtöttél néhány rossz pontot!
– Nem akartam, Éli! Tényleg nagyon próbáltam jó lenni!
– Gyermekem, előttem nem kell védekezned. Én nem foglalkozom azzal, hogy mit gondolnak rólad a foltmanók.
– Tényleg?
– Tényleg. És neked sem kellene. Hát kik ők, hogy jó vagy rossz pontokat osztogassanak? Ők is ugyanolyan foltmanók, mint te. Amit ők gondolnak, az semmit sem számít, Pancsinelló. Csak az számít, amit én gondolok. És szerintem te nagyon értékes manó vagy!
Pancsinelló felnevetett.
– Én értékes?! Ugyan mitől? Nem tudok gyorsan járni. Nem tudok magasra ugrani. A festék repedezik rajtam. Mit számítok én neked?
Éli Pancsinellóra nézett, rátette kezét a kis favállakra, majd nagyon lassan így szólt:
– Az enyém vagy! Ezért vagy értékes nekem.
Pancsinellóra még soha senki nem nézett így – különösen nem az, aki alkotta őt. Nem is tudta, mit mondjon.
– Mindennap vártam, hogy eljössz! – folytatta Éli.
– Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel, akin nem voltak matricák – mondta Pancsinelló.
– Tudom. Mesélt rólad.
– Rajta miért nem tapadnak meg a matricák?
A fafaragó nagyon kedvesen beszélt:
– Azért, mert elhatározta, hogy neki fontosabb az, amit én gondolok róla, mint az, amit mások. A matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod.
– Micsoda?
– A matricák csak akkor ragadnak rád, ha fontosak neked. Minél jobban bízol az én szeretetemben, annál kevesebbet aggódsz a matricák miatt. Érted?
– Hát, még nem nagyon…
Éli elmosolyodott.
– Idővel majd megérted. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelőre elég, ha minden nap eljössz hozzám, hogy emlékeztethesselek rá, mennyire fontos vagy nekem.
Éli letette Pancsinellót a földre.
– Ne felejtsd el – mondta, miközben a foltmanó elindult az ajtó felé –, hogy nagyon értékes vagy, mert én alkottalak! És én sohasem hibázom!
Pancsinelló nem állt meg, de magában ezt gondolta:
– Azt hiszem, komolyan mondja!
És miközben ezt gondolta, már le is gurult róla egy szürke pont.
/Max Lucado/
Különleges ajándék
Max Lucado
Ford. Királyné Ficsor Lilla
A McKinney családnak:
Aaronnak, Jennifernek, Kendallnek és Walkernek
Igazi ajándékok vagytok!
Pancsinelló kilépett pici házikójából, felnézett a felkelő nap által beragyogott égre, hallgatta a madarak dalát, és jókedvűen fütyörészett.
- Gyönyörű napunk van, Éli! – kiáltott fel készítőjének.
Éli feltekintett és integetett neki. Az ő háza a legmagasabb dombon állt, de elég közel ahhoz, hogy láthassa és hallhassa a fagattikat, vagyis a kis famanókat, akiket készített.
- Vedd úgy, hogy ez egy ajándék! – szólt vissza Pancsinellónak, majd bement a műhelybe.
Amikor Pancsinelló kinyitotta a postaládáját, egy piros csomagot talált benne.
- Hűha, ez meg micsoda? Csak nem egy ajándékot kaptam?
Gyorsan kicsomagolta.
- Egy kalapács! Nagyon szeretem a kalapácsokat! De vajon ki adhatta?
Kinézett az utcára, jobbra is, balra is, de senkit nem látott.
Nem messze, egy másik házikóban Lúcia, Pancsinelló barátja, is ugyanezt kérdezte magában:
- Ki adta nekem ezt a gyönyörű ajándékot?
Közben levette a bejárati ajtó mellett talált doboz tetejét.
- Egy ecset, meg egy festékkészlet! De ki tudhatta, hogy én úgy szeretek festeni?!
Forgács és Fafejű Lúcia szomszédságában élt. Ők meg az ágyuk végében találtak ajándékokat.
- De szuper! Köszi, Fafejű! – lelkendezett Forgács.
- Nem tőlem van – mondta Fafejű, majd megkérdezte: - Ezt te adtad nekem? - Közben magasra emelt egy sárga masnis zöld dobozt.
- Én ugyan nem. De bontsuk már ki őket!
- Varrókészlet! – kiáltotta Fafejű, és egyik kezével egy tűt, másikkal egy spulni cérnát emelt magasra. – Úgy szeretek varrni!
Forgács is nagyon izgatott volt:
- Egy gitár! De jó, hogy tudok gitározni! Szerinted ki adta nekünk az ajándékokat?
- És miért adta? – firtatta tovább Fafejű.
De nem csak Forgács és Fafejű volt kíváncsi.
Henrik, a pék, büszkén szólt oda feleségének:
- Nézd csak, egy új fakanál!
A virágkötő Viola egy gyönyörű vázát talált a küszöbön.
Még a polgármesterék is kaptak ajándékot!
- Nézd már, egy vödör kisseprűvel! – mondta ragyogó ábrázattal a polgármester. – Nagyon szeretek tisztogatni. Mert amikor még kicsi voltam…
- Na, én meg nem – szakította félbe a felesége. – Ki nem állhatok takarítani. Úgyhogy ez az ajándék biztosan neked szól!
- Ez viszont neked! – szólt a férj, miközben valamit kiemelt a doboz mélyéről. – Egy könyv!
- „Történetek kis fagattiknak”. Még ilyet! Kitől lehet? – csodálkozott az asszonyság.
- Fogalmam sincs – mondta a polgármester, és közben az ablakhoz ment. Kinézett kétszintes házuk emeleti szobájából. – De látok odalent néhány kis fagattit, akinek jól jönne most egy kis meseóra.
Egy nagyon fáradt fagatti-család volt odalent. Az apuka és anyuka egy kocsinak támaszkodott. A három vacogó, szomorú kicsi pedig a kocsi hátuljában bújt meg. Mire a polgármester és a felesége leért hozzájuk, néhány fagatti már körülvette őket. Ugyanis Pancs, Lúcia, Forgács és Fafejű behozta az ajándékát a faluba, azt remélve, hogy megtalálják az ajándékozót. De amikor meglátták a kocsit, lepakolták az ajándékokat, és már el is feledkeztek róluk.
- Mi történt? – kérdezte Lúcia a családfőtől.
- Minden rosszul sült el – válaszolt az apuka. – Egyik kocsikerék eltört, miközben a hídon átjöttünk.
- Amikor a kerék eltört, a kocsi megdőlt – folytatta -, és az összes ruhánk a folyóba esett. Az esőben teljesen elázott az ennivalónk. Fáradtak és éhesek vagyunk, meg koszosak.
- Hová mentek?
- Élihez jöttünk, nagyon messziről – mondta az anyuka. – De nem hiszem, hogy eljutunk hozzá. Túl fáradtak vagyunk, és nagyon éhesek…
Hangja elcsuklott, és fejét szomorúan hajtotta le. Néhány pillanatig senki nem szólt semmit. Senki nem tudta, mit is mondhatna. Aztán Pancsinellónak eszébe jutott valami. Barátai felé fordulva kijelentette:
- Igazán segíthetnénk nekik Élihez jutni!
- Tényleg – mondták egyetértéssel, és az összes fagatti megrohamozta a törött kereket. Forgács és Fafejű próbálta levenni, de meg sem moccant.
- Majd én! – jelentette ki Henrik, a pék. Ám amikor Henrik megrántotta a kereket, az kettétört.
- Látja, mit csinált? Inkább engedjen ide engem!– mondta a polgármester megrovóan. De amikor felemelte, a kerék apró darabjaira hullott.
Ez így nem lesz jó, gondolta Pancsinelló. De nem tudta, mit tehetne.
- Nagyon fázunk, és éhesek vagyunk – sóhajtozott az anyuka.
- Hát nekem vannak ruháim! – mondta Henrik, és már futott is haza.
- Én meg tudok főzni! – kiáltotta a polgármesterné, mire a férje nagyot nézett. Az asszony elindult hazafelé, de még visszaszólt: – Igen, valaha főztem. Egyszer. Jó régen. Legalábbis segítettem valakinek a főzésben. De azért megpróbálhatom…
De nem tudott ám főzni. Megégett kenyérrel és hideg levessel tért vissza. Henrik meg hozott ugyan ruhákat, de nem lettek jók senkire a családban. Az ő alacsony, tömzsi testére voltak szabva.
Ez így nem lesz jó, gondolta Pancsinelló újból. De nem tudta, mit tehetne. Senki sem tudta. A család még mindig vacogott, és hangosan korgott a gyomruk.
Ráadásul a fagattik elkezdtek vitatkozni egymással.
- Ehetetlen a főztöd! – mondta Forgács a polgármester feleségének.
- A te kereked meg nem működik! – vágott vissza az asszony.
Amikor Lúcia ezen kuncogni kezdett, Forgács leszidta:
- Te meg még segíteni se próbáltál!
- Mert nem tudom, mit tehetnék.
- Mi sem tudjuk. Pont ez a baj – mondta Pancsinelló, majd lehuppant egy dobozra, és a térdére könyökölve gondolkodni kezdett:
- Valami nem stimmel.
Néma csend lett.
- Persze, hogy nem – mondta Lúcia egyetértően. – De mit tegyünk?
Hirtelen felcsillant Pancs szeme. Reményteljes hangon szólalt meg:
- Tudom már! Menjünk, kérdezzük meg Élit!
Ez az ötlet mindenkinek tetszett. Így aztán elindultak, fel a dombra, Éli műhelyéhez. Pancsinelló kopogott a nagy faajtón. Éli kinyitotta. Rajta volt a köténye. Széles mosollyal fogadta kis látogatóit.
- Szevasztok, barátaim! –mondta, és közben leült a ház előtti kis padra. - Mit segíthetek nektek?
Beszámoltak neki az utazó családról. Mikor szóba került, hogy eltört az egyik kocsikerék, Éli bólogatva mondta:
- Tudom.
Amikor elmesélték készítőjüknek, hogy a víz elvitte a család ruháit, és odalett az ennivalójuk is, megint csak bólogatott:
- Tudom.
- Hozzád tartanak! – tette még hozzá Lúcia.
- Tudom – mondta Éli mosolyogva.
- Tudod?!? – kérdezett vissza Lúcia.
- Tudtál a kerékről, az ennivalókról meg a ruhákról?
- Igen.
- Tudtad, hogy jönnek hozzád?
Megint csak bólintott.
Lúcia Pancsra nézett. Pancs meg a többiekre. Aztán mindenki Élire nézett, és egyszerre kérdezték:
- Akkor miért nem segítettél rajtuk?
- Segítettem.
A fagattik nem értették.
- Segítettél?!? Mit segítettél?!?
- Odaküldtelek titeket.
- Minket?!
- Igen, titeket. Bevezettem őket a faluba, hogy segíteni tudjatok nekik.
Egy pillanatig néma csend volt. Majd Pancsinelló megszólalt:
- Pont ez a baj, Éli. Szeretnénk segíteni, de nem tudjuk, hogyan. A kerék eltört, a család még mindig fázik, és az ennivaló azóta is ehetetlen.
Még a polgármesterné is egyetértően bólogatott.
- Úgy tűnik nekem, hogy mindenki akar valamit csinálni, de senki nem azt teszi, amit kellene – mondta Éli.
- Micsoda?!? – kérdezte Forgács és Fafejű egyszerre.
- Próbáljátok meg ezt: mindenki csinálja azt, amit legjobban tud!
A fagattik eltűnődtek. Mit is jelenthet ez?!?
- Azt kell csinálnotok, amit legjobban tudtok! – ismételte meg. Majd megkérdezte: - Ugye vannak ajándékaitok?
Először senki nem szólt semmit. Majd Pancsinelló észbe kapott:
- Igen, persze! Nekem van egy kalapácsom!
- Nekem meg egy gitárom! – szólalt meg Forgács is.
- Én meg cérnát és tűt kaptam valakitől! – tette hozzá Fafejű.
A fagattik egyenként felsorolták, hogy ki mit kapott, és akkor Lúcia hirtelen rájött valamire. Rögtön meg is kérdezte a mestertől:
- Tőled kaptuk azokat az ajándékokat, Éli?
Ő mosolyogva bólogatott, és így szólt:
- Használjátok az ajándékokat, amit adtam nektek! Ne azzal próbáljatok segíteni, amitek nincs! Azt kell tennetek, amit legjobban tudtok!
Hazafelé már sokkal jobban érezték magukat. Egyenesen oda mentek, ahol az ajándékok hevertek. Pancsinelló fogta a kalapácsát, és a kocsira nézve boldogan kiáltotta:
- Ezzel meg tudom javítani a kereket!
Forgács fogta a tűt és cérnát, és bejelentette:
- Itt az ideje, hogy nekilássak varrni.
Henrik, a pék, nekiállt főzni az új fakanállal.
A polgármester letisztogatta a kocsit a kisseprűvel, Lúcia meg kifestette az új ecsettel.
Amíg a család jóízűen megette a pék főztjét, Forgács is elkészült az új ruhákkal. Közben a polgármesterné felolvasott a gyerekeknek, Fafejű meg énekelt pár dalt a gitárjával. De nem sokáig hallgatták, mert olyan fáradtak voltak, hogy hamarosan elaludtak.
A fagattik megegyeztek, hogy másnap reggel megint találkozni fognak, és elkísérik Élihez az utazókat.
Alighogy a nap felkelt, vidám fagattik kis csoportja ment felfelé a domboldalon a csillogó-villogó kocsival. A madarak énekeltek, a fagattik meg jól elvoltak. Éli örömmel fogadta a kis társaságot.
- Úgy látom, jó munkát végeztetek! – mondta.
- Bizony ám, Éli! – válaszolt Pancsinelló lelkesen. – Köszönjük az ajándékokat! Tudsz esetleg másról is, akinek szüksége van a segítségünkre?
MAGYAR VAGYOK
Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy terűletén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi-tenger habjain is túl,
És rónasága, mintha a föld végét
Keresné, olyan messze-messze nyúl.
Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.
Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A multnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk,
S mienk nem volt a legkisebb szerep;
Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.
Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kisértete;
Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar
- Ha vert az óra - odva mélyibe.
Hogy hallgatunk! a második szomszédig
Alig hogy küldjük életünk neszét
S saját testvérink, kik reánk készítik
A gyász s gyalázat fekete mezét.
Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!
(Pest, 1847. február) /Petőfi Sándor/
Egy ember álmában a tenger partján sétált az Úrral. Az égen, mint valami vetítővásznon, életének jelenetei peregtek. Minden jelenethez lábnyomok tartoztak a homokban: saját lábnyoma és az Úr nyomai.
Miután az utolsó kép is kialudt a mennybolton, hátra nézett, és észrevette, hogy egyes helyeken csak egy sor lábnyom látható.
Visszaemlékezett, hogy ezek épp életének legnehezebb, legszomorúbb korszakaihoz kötődnek.
- Uram – szólalt meg zavartan –, azt mondtad, ha a Te utadat járom, végig velem maradsz, de most életutam legrögösebb szakaszain csak egy sor lábnyomot látok. Nem értem, miért hagytál el épp akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt rád?
- Kedves gyermekem – felelte az Úr – én mindenkinél jobban szeretlek és sohasem hagynálak el. A szenvedés és megpróbáltatások idején azért látszik csak egy lábnyom, mert ott a karjaimban vittelek.
Számomra az ember, mint érték eképp manifesztálódik:
http://www.hirtv.hu/belfold/?article_hid=310921
Ez a videó helyrerázza az embert, legalábbis velem megtette. Oly sok küzdelemben veszünk részt nap, mint nap, és az alázat a körülöttünk lévő emberekkel, a villággal, az élettel talán nem mindig a legmegfelelőbb.
Ez segíthet átértékelni pár dolgot.
Akkor jelent meg a róka.
- Jó napot! - mondta a róka.
- Jó napot! - felelte udvariasan a kis herceg. Megfordult, de nem látott senkit.
- Itt vagyok az almafa alatt - mondta a hang.
- Ki vagy? - kérdezte a kis herceg. - Csinosnak csinos vagy...
- Én vagyok a róka - mondta a róka.
- Gyere, játsszál velem - javasolta a kis herceg. - Olyan szomorú vagyok...
- Nem játszhatom veled - mondta a róka. - Nem vagyok megszelídítve.
- Ó, bocsánat! - mondta a kis herceg. Némi tűnődés után azonban hozzátette: - Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
- Te nem vagy idevalósi - mondta a róka. - Mit keresel?
- Az embereket keresem - mondta a kis herceg. - Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
- Az embereknek - mondta a róka - puskájuk van, és vadásznak. Mondhatom, nagyon kellemetlen! Azonfölül tyúkot is tenyésztenek. Ez minden érdekességük. Tyúkokat keresel?
- Nem - mondta a kis herceg. - Barátokat keresek. Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
- Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek - mondta a róka. - Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.
- Kapcsolatokat teremteni?
- Úgy bizony - mondta a róka. - Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...
- Kezdem érteni - mondta a kis herceg. - Van egy virág... az, azt hiszem, megszelídített engem...
- Lehet - mondta a róka. - Annyi minden megesik a Földön...
- Ó, ez nem a Földön volt - mondta a kis herceg.
A róka egyszeriben csupa kíváncsiság lett.
- Egy másik bolygón?
- Igen.
- Vannak azon a bolygón vadászok?
- Nincsenek.
- Lám, ez érdekes. Hát tyúkok?
- Nincsenek.
- Semmi sem tökéletes - sóhajtott a róka. De aztán visszatért a gondolatára: - Nekem bizony egyhangú az életem. Én tyúkokra vadászom, az emberek meg énrám vadásznak. Egyik tyúk olyan, mint a másik; és egyik ember is olyan, mint a másik. Így aztán meglehetősen unatkozom. De ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból. Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását...
A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget.
- Légy szíves, szelídíts meg! - mondta.
- Kész örömest - mondta a kis herceg -, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!
- Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.
- Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis herceg.
- Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka. - Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz...
Befejezhetetlen vers önmagunk állásáról
Van aki meghalt bennem, van aki rabszolga lett,
van aki elkallódott, akár egy amulett,
van aki máig bolyong, hajóról hajóra száll,
állomások füstködében kiraboltan áll,
folyton a tengert nézi, alkonyát holnapoknak,
meghurcolt szíve fölött vitorlák lobognak,
van aki útra vált belőlem, és van aki nem,
aggódva figyeli, mit épít a szerelem,
van aki kisgatyában füvet nyír, és pénzt keres,
van aki titokban verset ír, és érdekes,
van aki gyermek még, s van aki gyermeket nevel,
magában kuncog, ha lánya visszafelesel,
van aki levest főz, és megteríti az asztalt,
van aki sompolyog, a sokszor elmarasztalt,
helyét nem lelő, álruhába rejtett idegen,
kivel ha szembefordulsz, csak néz rád hidegen,
van aki tud még sírni, van aki elfelejtett,
nevetni kevesen csak, lázadni ne engedd
egyiket sem, hajaj, mert már nincs mi ellen égni,
bizonytalan emlékekért homályba lépni
meg hasztalan: kétes hősből fehér bohóc válhat,
míg pirosorrú álmai közt elhintázgat,
van aki szétszóródott, van aki csőre töltve,
van aki világít még, világvégi körte,
van aki sötétben áll, feldúltan, mint a foglyok,
s nem segítik sem utcalámpák, sem koboldok,
van aki rácsokat fest, s van ki repülni vágyik,
van aki örül, ha eltántorog az ágyig,
van ki börtönben ül, van akit eltört a másik,
van ki csöndben él, s éjjelente fölszikrázik,
kezében karibi telefon: óriási kagyló,
van ki álmából kitekint s beleszól: halló,
van ki nem ért semmit, s van ki mindent megmagyaráz,
van ki kihűlt rég, s kiben nem hagy alább a láz,
van aki újrakezdi, de van aki eltemet,
és szomorkodva elhordja majd az ingemet…
van aki meghalt bennem, van aki most kezd élni,
van akit soha nem sikerült elcserélni,
van akit olcsón kaptam, és van aki megszökött,
ki madárdalruhába, napfénybe öltözött,
van ki nagyon hiányzik, van aki egyáltalán,
van aki Lucifert játszik Isten oldalán,
van aki elárult, van aki megküzdött értem,
s hogy itt vagyok még köztetek, lám, nem nagy érdem,
van aki eltaknyolt végleg, van aki talpra állt,
van ki fütyörészve zsebrevágta a halált,
van ki bírná még ezt a verset, s van aki fárad,
s mielőtt újrakezdi, megaludna nálad,
van aki összezárt szájjal él, s van ki énekel,
van akit semmi, s van akit minden érdekel,
van kire fölnézek, de van aki hitványabb lett,
van aki Drogo, Ulysses, Ripolus, Hamlet,
van aki elítél, s van aki kiszolgál resten,
s van akit harminc év alatt észre se vettem…
Szentmihályi János
