Jóvá tenni a jóvátehetetlent...

Az év elején Auschwitzban jártam.
Az egyik fotó hozzásegített szemléletem bizonyos újrafogalmazásához.
Meszelt kamrákra emlékeztető deszkák között egy fejkendős öregasszonyt hajtanak a kivégző-barakk felé. Az öregasszony körül két-három kisgyerek lépeget a salakos út jóvátehetetlen közönyében. Álltam a kép előtt, s erőnek-erejével meg akartam állítani a húsz évvel ezelőtti boldogtalanságot - ahogy látszatra a fényképfelvétel megállította.
De én a valóságot akartam megállítani.
S akkor megértettem, hogy semminek sincs értelme, ha nem tudjuk jóvátenni azt, ami már megtörtént.

Nos - egy hosszú gondolatsor kihagyásával -, én hiszek abban, hogy jóvá tehetjük azt, ami megtörtént, s méghozzá személy szerint azokkal, akikkel megtörtént - személy szerint a meszelt deszkák előtt 1942-ben lépegető öregasszonnyal.

A költészet számomra, ha nem is pontosan ezt jelenti, de majdnem ezt: a jóvátehetetlen jóvátételét. Vagy legalábbis az első lépést a képtelenség e sötétjébe. Ha ebben nem hinnék, számomra minden siker és minden öröm riasztó sivatag maradna, s Albert Camus faggatására: morális és filozófiai kötelességemnek érezném az öngyilkosságot.

S hadd tegyem hozzá, Camus a Sziszifusz mítosza című művében csodálkozik azon, hogy Dosztojevszkij volt az első, aki a világ abszurditását a mai egzisztencialisták fogalmazásában felvetette - mégse írt abszurd regényt, s minden abszurditása ellenére A karamazov testvérek-ben Aljósa gyerekes hitet tesz a világ végső megvigasztalódása mellett.
Szerintem nem véletlen hogy Dosztojevszkij már száz évvel ezelőtt mesteri pontossággal felvázolta Camus mai problémáját. Ezt csak azért tehette meg, mert már túl is látott rajta, és épp abban amit Camus naiv ellentmondásnak nevez.
Az igazság az, hogy még Kafka sem nőtt ki Dosztojevszkij "köpenye" alól, s korunk még mindig csak útban van feléje.
Nem tudom, hogy optimista vagyok-e vagy pesszimista, ahogyan műveim után nevezni szoktak.
Annyit tudok csak hogy - például - elengedhetetlenül fontos dolgot kell még teljesítenem 1942 őszén Lengyelországban, egy meszelt palánk előtt.

/Forrás:Pilinszky János: Szög és olaj 136.o./